a hétvégém elég zaklatottan telt.
úton-útfélen elbőgtem magam, zizi voltam a családommal is, nem csak bennem kavarogtak hülye gondolatok.
vasárnap itt voltak apukámék, nővérem, továbbra is hisztis voltam, ha vki csak visszakérdezett, mert nem hallotta, h mit motyogtam, már ugrottam, ajtót csapkodtam, tisztára, mint valami ideggyogyó... de szerencsére a családom békén hagyott, ha elvonultam, megvárták, míg vörös szemmel visszajövök és nem forszírozták a viselkedésemet. hálám érte.
és folyamatosan véreztem.
hétfőn pedig megkezdtem a papírmunka intézését.
ami nem is olyan egyszerű.
a saját védőnőnket kérdeztem, hova kell menni, ő adott egy tel.számot, ahol be kell jelentkezni.
a családsegítőnél egész délelőtt nem vették fel a telefont, nem tudtam időpontot kérni. márpedig ha kétszer kell megjelenni, és nekem péntek reggelre a kezemben kell lennie az engedélynek, akkor nincs túl sok időm. úgy, h elvileg kedden és szerdán dolgoznom kell(ett volna). így is nagy szerencse, h kedd-péntek helyett, az erzsébeti rendelés helyett lehet menni hétfő-csüt. csepelre is.
no, de nem baj, addig is bemegyek a klinikára a pénteki zárójelentésemért. kocsiba be.
fel az 1. emeletre, ahol feküdtem.
nincs ott a papír, menjek le a felvételi irodába.
lemegyek. megkapom a papírt. de nincs benne a terhesség meglétéről szóló igazolás, ami a védőnőnek (abortuszos) kell. kérdem, hol van? biztos fent az emeleten.
vissza.
ott nincs, de miért kell nekem, kérdik. már megint bőgök, miközben elmondom...
átirányítanak az ambulanciára, egy ügyeletes orvostól kérjek.
átmegyek. kiderül, h ott ők nem adhatnak.
(MIÉRT IS?!?!?)
vissza az 1. emeletre.
immáron remegő kézzel, sírva könyörgök, h adjanak vmi papírt, mert ha elmegyek most csepelre, és a védőnő visszaküld, én qrva mérges leszek!
a nővérkék sztem látták rajtam, h nagyon odavagyok, azt mondták, kerítenek egy orvos, várjak kicsit.
leültem, vártam. ekkor már 12 óra múlt, nem voltam benne biztos, h mire mindennel végzek, visszaérek mirkóért a suliba időben, úgy, h leérjek vele edzésre is...
a fejem meg csak zúgott.
negyed óra múlva jött egy osztályos orvos, aki rögzített az ambuláns rendszerben, és mondta, h menjek le az ultrahangra, ott megnéznek, és megkapom a papírt az elő terhességről.
irány le az alagsor.
várok. többedmagammal.
kijön egy orvos, kérdi, hol a papírom.
nincs papírom, most jövök egyért.
gépben bent vagyok?
bent.
nevem?
mondom.
aha, jó.
a percek telnek, csak telnek, és azt veszem észre, h már azokat is behívták, akik utánam jöttek.
d. ekkor hívott, h hogy vagyok, persze újabb zokogásroham, h mennyire elegem van ebből az egészből....
na, amikor már senki nem volt a váróban, nem tudtak mást tenni, mint behívtak engem is.
(húú, de cifrákat gondoltam akkor erről a brigádról...?!?!?!)
itt is megkérdezték, miért jöttem, itt is elmondtam, ismét sírva (basszus, egyszerűen nem tudom kontrollálni magam).
na, nem kellett volna az én kis lelkemnek ez az UH. láttam egy 9 és fél hetes, két és fél centis babaformát :( ééédesem :((((((((((((((
a spirál meg tovább mászott, most már a méhem tetején keresztbe fordulva leledzik. ez a doki aszonta, valszeg ezért nem tudták kiszedni...
(zárójelben jegyem meg, továbbra sem tartom megnyugtatónak, h egy spirál lófrál odabent, isten tudja, miket csinálva, és hát igen, ezt a félelmemet SEM szeretném magammal vinni hónapokon át)
mindegy, papír végre megvan, irány csepel, a családsegítő.
tájékozódási analfabétaként egész gyorsan megtaláltam, hova kell menni. nem túl sok várakozás után be is jutottam, egy 60-70 között hölgy fogadott.
elrebegtem neki, a mai napon ezredjére, persze sírva, hogyan máshogy, h miért is jöttem, mit is akarok.
végighallgatott, megnézegette a zárójelentést, majd azt mondta, h tudomásul veszi, és nem is akar ő győzködni a döntésemet illetően.
ezért roppant hálás is voltam neki legbelül.
elkezdte írogatni a papírokat. persze vissza kell mennem még egyszer. a három nap gondolkodási időt mindenkinek ki kell várni. csak a két igazoló lap ellenében engedélyezik.
kérdeztem, h a díj kifizetése miért vonatkozik rám is? nem azért, mert nem tudunk 30e ft-ot kifizetni, szerencsére nem, hanem az elv miatt. mert ha egy ostoba rüfke bekapja a legyet egy pasitól, akinek a nevére sem emlékszik, perkáljon. de basszus, én védekeztem. aztán mikor kiderült mi van, meg akartam tartani a babát. én úgy érzem, h ami rajtam múlt megtettem, a rajtam kívülálló okokra meg nem tudok befolyással lenni. legalább mérsékelhetnék a dolgot, vagy tudomisén....
de mondta a nőci, h a spirállal is csak 98% a védettség, ez a 2 % pedig elég, h rámterheljék.
egyébként meg nem baj, szarok rá, csak haladjunk, legyünk túl rajta.
megkaptam az első papírt, h jelen voltam, csütörtökön reggel megyek a második körre. megnyugodtam, h sínen vagyok.
este 6 körül viszont elkezdett fájdogálni a hasam. míg a lindu névnapjára kapott puzzle-t rakosgattuk, folyamatosan jöttek a görcsök.
7-kor, vacsi közben már stopperrel néztem, mert baromi rendszeresnek tűntek. mint a szülés fájások, csak persze gyengébbek azért.
d. nem volt itthon, az angol főnökével puncsolt, úgyhogy nyögve-nyelve végigcsináltam az estét, a gyerekek lerakását, meseolvasást, egyebeket, úgy, h másfél-két percenként begörnyedtem.
lindus olyan cuki volt, beszélt a hasamnak, h baba, ne csináld ezt anyával... mondtam neki, h erről nem a baba tehet...
ja, majd egyszer kitérek arra is, ha kölykök hogyan fogadták a fejleményeket.
este 11. aludni nem tudtam a továbbra is rendszeres fájdalomtól. görcsök, cafatos, darabos vérzés, d. még sehol, nem mintha tudott volna valamit csinálni is. én meg esküszöm úgy voltam vele, h inkább 'megszülöm' a magzatot, legalább túl leszek rajta :(((((((((((((((
aztán amikor d. fél 12 körül hazaért, elmondtam h mi van, ő azt mondta, h bevisz a klinikára, mert nem hajlandó végignézni, ahogy esetleg komolyabb bajom lesz.
áthívta a nándit, h a gyerekek ha felkelnek legyen vki itthon, összepakoltuk a cuccomat és berongyoltunk.
az ügyeletes orvos megnézett.
aztán azt mondta, h ez az én esetemben egy természetes dolog, h alvadt vérdarabok jönnek belőlem (hozzáteszem én nagyon megijedtem, mert még sosem volt ilyenben részem), a görcsök is természetesek.
azt mondta, h ha biztonságosabban érzem magam, feküdjek be. én viszont saját felelősségre inkább hazajönnék, köszi. olyan szutyok a klinika, h elképesztő. a műtő olyan, mint a grace klinikában, vérprofi, a szülőszobák csudajók, de az egyéb osztályok, a zuhanyzók, vécék, egyebek hányadékok. úgyhogy inkább hazajöttünk.
azt mondta az orvos, h tömjem tele magam magnéziummal és fájdalomcsillapítóval, akkor talán tudok aludni.
aztán d. rákérdezett, h a munkával mi a helyzet? mert bár én jeleztem a kórházba menet a főnökömnek, h sztem lőttek ennek a hetemnek, ugyanis nekem ma reggel 6-kor mennem kellett volna. de még fenntartottam a lehetőséget... sztahanovista vagyok, na...
utálatos dolog az embernek munka előtt 5-6 órával közölni a főnökével, pláne éjszaka, h nem tud másnap menni, úgy, h már embert sem tud szerezni helyettem, de d. már szinte üvöltött velem, h ne csináljak már ebből lelkiismereti problémát, mert az agya elszáll tőle mindjárt. vegyem tudomásul , h senkinek sem jó, ha úgy megyek dolgozni, h két percenként begörnyedek a fájdalomtól, vagy a gyógyszerektől kábán ténfergek, folyamatosan vérzek, neadjisten még a végén elájulok.
persze azt mondta a doki is, h felejtsem el ezt a hetet.... pláne ha fizikai munka. és itt nem a gyereket féltjük ugye, hanem engem. meg a méhemet.
úgyhogy itthon magamba tömtem 600 mg magnéziumot, egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót és így el tudtam aludni. reggel felkeltem, h a kölyköket összeszedjem, meg tízórait csináljak, egyebek, de d. vitte el őket suliba, oviba, aztán visszaájultam az ágyba,.
12-kor nagy nehezen felkeltem, de olyan vagyok mint az őszi falevél.
a gyógyszereknek hála a görcsök már csak érezhetők, de nem fájdalmasak, a vérzés is csillapodott valamelyest.
de úgy érzem magam, mint egy félholt....
húúú, de elegem van most az életből is....
p.s. gondolkoztam azon, h jó dolog-e szétkürtölni a nyomorúságomat. aztán úgy döntöttem, h ezt a blogot csak ismerős olvassa, én meg nem vagyok egy nagy titkolózós fajta.
aki nem ismerős, és idetéved, az tökmindegy nekem, h olvassa-e, úgysem ismerjük egymást.
akit meg nem érdekel, az nem olvassa el.
nekem viszont jól esik kiírni magamból.
és ez is az életünk része.
anyám nekem soha nem mesélt semmit magáról, a fiatalkoráról, pl. nem tudtam két abortuszáról sem, csak már azután, h ő meghalt. hmmm... semmit nem tudok róla. mert míg élt nem mesélt, utána meg nyilván nem volt lehetőség. ha jól belegondolok, nem ismerem a saját anyámat!?! pedig már 18 éves voltam, amikor meghalt!
én ezt a hibát (sem, meg még annyi sok mást sem) szeretném elkövetni a gyerekeimmel, úgyhogy ha netán úgy adódik, h nem lesz alkalmam elmondani nekik ezeket, majd elolvassák legalább...
