godfather

linda legeslegeslegnagyobb örömére 2 hete meglátogattak minket portugáliából! persze csak egy 4 napos villámvizit volt, a kislányom meg volt őőőrülve, h végre láthatja a keresztapját!

az "öregek" anyósoméknál aludtak, janeca viszont nálunk volt. 

a lányomat nehezen lehetett levakarni róla. annak ellenére, h j. nem beszél magyarul, linda pedig nyilvánvalóan nem beszél portugálul. de ez nekik nem akadály :)

visszautazásuk előtt lőttem egy "after"képet a nagy családi vacsora után (amit én adtam, csak mondom...egyre olajozottabban megy a konyhai tüsténkedés :))

a fenti fotó a 2007-es keresztelőn készült, a keresztapákkal, az alsó most, 4 évvel később.

fogatlan

és a cím nem az egyik nagy kedvenc mesém fősárkányát takarja...

kisasszonykám a vasárnapi ebéd közben megvált a bal alsó egyestől, majd ezen felbuzdulva hétfő délután fagyizás közben a jobb alsó egyest is kikapta magának. ha egy üzlet beindul....

óriási dilemma

menjünk vagy maradjunk?

mármint iskola-ügyben.

mert egy hónapja szinte máson sem jár az eszem, mint ezen. kérdezősködöm, felmérek, utánajárok, nyomozok. tanárt kérdezek, szülőt kérdezek, véleményeket gyűjtök. 

nem tudom, mi lenne a jobb, mi lenne a helyes, mi lenne a célszerű. a fiamnak. leginkább.

őt is megkérdeztem. ő menne. 

de megfogalmazni nem tudja, miért... illetve azt tudom, h nem szeretni a tanító nénit, mert minden nap kiabál velük.

meg a múltkor vmi olyasmit mondott, h a másik suliban talán ő lehetne a legjobb.... mert most van az osztályban egy fiúcska, aki nála is pengébb, mert neki 5-ös, meg néha 4-es a magatartása, és neki már 217 matricája van. 

mirkónak 182, és bár ezzel a mennyiséggel ő a második legjobb, neki nem elég.

maki a legjobb, legügyesebb szeretne lenni.

neki nem jó az 5-ös felmérő. ő szomorkodik kicsit, h nem csillagos, azaz nem hibátlan, mert egyetlen hiba becsúszott vhol. hiába mondom, h szerintem viszont tökéletes!

dehát említettem neki, h a másik suliban is lehet, h lesz nála ügyesebb/okosabb/jobb gyerek, ezért ne akarjon átmenni.... különben sem várom el tőle, h ő legyen a legjobb. 

szóval vacillálok. nagyon. 

mert a serpenyő mindkét oldalán vannak pozitív és negatív dolgok egyaránt.

még morfondírozom kicsit.... van egy hónapunk. a befogadó suli igazgató nője azt mondta, h a biziosztás után haladjunk be, nyilván látni szeretné a gyerek tanulmányi eredményét, hiszen erős suliról van szó, a gyengék elhullanak.

viszont a mostani osztályból is elvileg lebuknak páran, akik nagyon hátráltatják a többieket. 

nem tudom még....szedegetem a pro és kontra dolgokat...még egy hónapig...

a lovagkor

az óvodai lovagkori projekt parádésan sikerült!

az óvónénijeink és a dadusaink csúcsszuperek!

röviden ennyi.

részletesebben:

reggel 8-kor érkezés, mindenki a kornak megfelelő kiegészítőkkel ékesítve, amit előző héten az oviban a gyerekekkel közösen készítettünk mi szülők. (mi lindával a fátylunkat kreáltuk és szoknya híján én szerváltam magamnak egy függönydarabot, azt aggattam magamra :))

az első meglepi a várúrnő belépője volt. el sem tudtam képzelni, ki lesz a fenséges úrnő, hiszen a z óvoda összes dolgozója már jelen volt. ekkor bevonult kriszti néni, aki egy évvel ezelőttig zöld csoportos óvónéni volt, de azóta másfelé vitte az útja. de egy kis szerepjáték kedvéért visszatért :)

majd a szülők nyitótánca következett. igen, én is benne voltam ám, izgultam is rendesen :) annak ellenér, h két próbánk is volt, és egy nem túl bonyolult körtáncot adtunk elő, cidriztem. nem szoktam én hozzá, h "produkáljam"magam :)

aztán kiosztották az okleveleket, ha jól értelmeztem, aszerint kaptak a családok arany, ezüst, ill. sima oklevelet, h mennyire vették ki a részüket a szülők az előkészületekben, mennyi segítséggel szolgáltak a csoportnak, ovinak. 

aztán jött az aprónép tánca, majd a meglepetés: az óvónénik egy röpke kis színdarabba kezdtek, amibe 5 percenként szivárogtak be az újabb és újabb szereplők, a gonosz boszi, a bohóc, a fehérföldi jóboszorkány, meg a jótündér, akik nem máshonnan, mint a nemzeti színházból érkeztek. a vége tényleg egy rendes "darab" lett! azt hiszem nem csak a gyerekek élvezték az interaktív előadást, hanem mi szülők is, nagyon.

amikor az átok megtört és a gonosz boszit is jóvá varázsolták, jött a vásár, a portékák adás-vétele. a mi aranyhalaink igen hamar elkeltek, a befolyt tallérokból pedig linda rengeteg más kincset tudott vételezni. egyik kacat ötletesebb volt, mint a másik, nagyon élveztük :) volt arany színűre festett kavics=aranyrög, actimeles dobozba töltött só lenvászonnal lefedve=varázspor, csipkebogyótea=sárkányvér, alufóliába csomagolt ceruza=varázspálca, babszem=égig érő paszuly, varázsigegyűjtemény, és még sorolhatnám....

 

az aranyhalaink úgy készültek egyébként, h vettem két ív dekorgumit, csináltam egy sablont, megrajzoltam a harmincakárhány halformát, kivágtam, megrajzoltam a mintát rá, szemet, szájat, egyebeket, majd kivágtam kartonból köröket, amiket linda kékre festett, aztán celofánba csomagoltuk a halacskákat, így lett "akváriumjellege" a dolognak. gondolom én, aztán lehet, h ez a miniakváriumosdi a kutyának nem jutott eszébe :)

3 tallér volt az ára, hisz hármat lehet tőle kívánni. persze az alkudozásnak hála volt, h egyért odaadtuk :)

a finálé vége a középkori lakoma volt az udvaron, mi szülők is befizethettünk, úgyhogy mindenki állva, kézzel ette a csirkét kenyérrel és uborkával.

mindent összevetve valami elképesztően jó volt ez az egész! 

az előkészületek, az otthoni munka, ötletelés, az ovis közös munka a gyerekkel, a tánc, a műsor, minden, minden, minden szuper volt!

nekünk van a világon a legjobb ovink, a legjobb óvónénikkel és dadusnénikkel :)

amíg elkészülök a képes beszámolóval a lovagi hét fináléjáról, linkelek egy VIDEÓT, amit a soroksári tévé készített az ovinkban még a múlt héten.
linda is szerepel benne párszor, ő az egyik 'udvarhölgy', a legelején ő válaszol, persze jelentkezés nélkül, h "fénykaput" :D
meg pl. 3.10-nél is ő küzd a puzzle beillesztéssel :)
és a már emlegetett családi címerünk külön kiemelésre (értsd: felvételre) került, egyedüliként az 50-ből, 5.33-nál...büszkeség :D

kommentreakció.

én vagyok az egyik szmk-s, beso :)

és már tél elején, amikor kiderült, h a tannéni már sokadik alkalommal nem tart tesit, tartottam egy kis közvélemény kutatást, pár szülőt megkérdeztem, h mit szólnak a tesióra elhagyásához, de egyöntetű volt az a vélemény, h "nane..."

ezen felbuzdulva összeszedtem minden bátorságom, és a a tannéni elé álltam, és elmondtam neki, h mi szülők nem feltétlenül üdvözöljük azon döntését, h a tornaóra megvonása a büntetés. én személy szerint nagyon örültem év elején, amikor kiderült, h 3 tesi van egy héten. mert kell. minimum ennyi. egyrészt nem minden gyerek jár sportolni, sajnos, akkor legalább az iskolában mozgassa meg magát, másrészt jó kis gőzkieresztő egy hajtós tesióra. harmadrészt pedig a szellemi frissesség kézakézben jár a fizikaival.

erre az volt a válasz, h ő is tudja, de legalább ezt az egy eszközt megtartja, mert már nem tud mit kitalálni szankcionálás terén.

erre azt válaszoltam, h ha kihajtja őket az udvarra, és futtat velük 10 kört, az utána következő órán tuti nyugi lesz. ki kell dögleszteni őket.

válasz: higgye el anyuka, az sem használ.

most erre mit lépjek???

egyébként a beszélgetés után beindultak megint a torna órák, de a múlt héten pl. megint úgy hozta haza a tornazsákot a fiam, ahogyan én a kezébe adtam. szépen behajtogatott ruhákkal. és ugye azt tudjuk, h óra után nem úgy rakja el a gyerek :)

beso, nálunk is van még tanár, az éneket és az angolt más tartja. lehet, h megpróbálom elkapni őket egyszer, h nekik mi a véleményük, van-e bármiféle pozitív tapasztalatuk, vagy ők is ki vannak borulva idegileg az 1.b-től :D

kisegítőiskola

úgy éreztem ma magam a suliban mirkó szülői értekezletén.

17.00-kor a tanító néni nekikezdett:

az osztály botrányos. semmire nem figyelnek. aki régebben jó volt, azt is elsodorta a neveletlenek árja. a munkatempó lassú, ha gyorsítani próbál, a minőség romlik. 

feladatok közben szomszédot bámulnak, jobb esetben, rosszabb esetben traccsolnak, röhögcsélnek. sőt, egyenesen figyelemzavarosak.

javításnál sumákolnak. semmiből nem tanulnak, sem a jutalom, sem a büntetés nem használ. nem érdeklik őket a szabályok, a megállapodások, és zokon veszik, ha számonkéri őket. 

tervben volt délutáni ilyen-olyan foglalkozás, de olyan a magatartásuk, h ő semmihez nem fog velük, mert már nem tud megbékélni azzal, h ennyire engedetlenek. 

az e heti és a jövő heti színjátszó kört is lefújta. 

büntiből. 

nem tart testnevelés órát. 

büntiből.

az év végi nagy színpados fellépést el sem kezdi velük próbálni.

én olyan dühösen jöttem ki a szülőiről...?!?!

namost vagy korrekciós osztály a miénk, és tele van debil, neveletlen, magatartás-zavaros idióta kölyökkel, vagy a tanító nénink nincs a helyzet magaslatán.... milyen pedagógus ő??? nem hiszem el, h nem tud 25 gyereket kordában tartani!!!!

aláírom, h biztosan vannak kemény kölykök, sőt, nekem mirkót sem kell bemutatni, készséggel elhiszem, h ott van a topon, ha hülyeségről van szó. naná. 

de hogy egyetlen kib....ott mondaton kívül semmi, de semmi pozitívat nem tudott mondani a szülői értekezlet 1 órája alatt??!!???!

nemértem.... :(

máshol is hasonló a helyzet? korosztályos a probléma? vagy egyszerűen kifogtunk egy problémás gyerekekkel teli osztályt és egy "nem megfelelő" tanárt?!?

középkor

a célegyenesbe ért az oviban a középkori projekt, kész a "vár". papírmasé-tornyok, lovagok, várúrnők mindenfelé, családi címerek a falakon... a két csoport óvónénijei remek munkát végeztek, a cca. 48 gyerek hathatós segedelmével.
én pedig azt az örömteli feladatot kaptam, h a nagy családi hét előtt, még nyugiban lefotózhattam a két szobát és az öltözőt, meg minden egyebet, ami a projekthez kapcsolódik.
két órát töltöttem ma de. az oviban, a kölykök között, és imádtam.
egy kis ízelítő:

túl van-e vajh' ...

terhelve ez a gyerek?
pénteken ennyivel jövünk haza:

húsvét előtti wellness, szar kezdettel

múlt szerdán kezdetét vette a tavaszi szünet a suliban. ebéd után makit elhoztuk a suliból, ahogyan most linda sem aludt az oviban, én is végeztem fél 1-kor, úgyhogy hazarohanás, bepakolás és irány zalakaros, a MenDan, ahol már többször jártunk.
megérkezésünk utáni 10. percben már a vízben voltunk :)
aztán még sétáltunk is, házilekvárokat vételeztünk, nagyokat ettünk, ittunk, megint medencéztünk, szaunáztunk, amit mirkó sokkal jobban élvezett, mint ildomos lett volna, néha úgy kellett kizavarni, h na jó, mostmár elég neked, kisöreg... aztán játszóházaztunk, kreatívkodtunk, majd megint usziztunk, mindezt pénteken de. 11-ig. majd szétázva hazahaladtunk :)

képriport:

 hazaérkezésünk másnapján én dolgoztam, de a délutánt a tojásfestéssel töltöttük, meg beso-féle zabpelyhes kekszet gyártottunk (isteni lett), felkészülvén a locsolkodók hadára

vasárnap családi ebéd nálunk, apukámék, nővérem és mi. volt ám terülj-terülj asztalkám, sonka, füstölt is, kötözött is, töltött husi, majonézes saláták, töltött tojás, etc...
degeszre ettük magunkat!

aztán elhoztam az idén kikölcsönzött nyuszikákat a kölyköknek. azóta nyúl-láz van, linda 0-24-ben nyuszizna, alig győzöm néha lebeszélni róla, h agyusztálja azokat a szerencsétleneket.  :)

 

 ma reggeltől pedig fogadtuk a locsolóbrigádokat. (első apa és maki volt :))

és mostanra kipurcantam :)

 
jah, a kezdet.
kedd este.
9 óra.
készültem jó korán lefeküdni, h rápihenjek a másnapi wellness-pihenésre, csak mert reggel még dolgozni mentem, d. is épp leült meccset nézni.
aztán örömmel konstatáltuk, h a pincénkben feljött a szennyvíz, két helyiségben is. és nem aznap, mert már imitt-amott oda volt száradva a padlóra a szmötyi. éjjel egyig trutyiztunk, domestos-oztunk....
arról a pár óráról, amikor d.vel lapátoljuk a gányt, és a sz@rt kaparjuk a padlóról, nem kaptok képriportot....

egy átlagos szombat

amiből kimaradtam.
dolgoztam, amikor a mama úszni vitte a lindát.

dolgoztam, amikor mirkónak focitornája volt, az első olyan, amikor nem kis kapura játszanak, és nincs kapus, hanem kézis kapura, és végre beállhatott védeni!
(zárójeles: nagyrészt az U7-es csapatuk játszott, U9-es csapatok ellen. d. elmondása szerint mirkó szép lassan rázódott bele a dolgokba, az első meccset 4-0ra vesztették, a másodikat csak 2-0-ra, a harmadik 1-1 lett.)

és dolgoztam akkor is, amikor délután mirkót ingrid megszabadította a sérójától

















ez utóbbi maki saját ötlete volt. a héten edzésről hazafelé közölte velem, szeretné, ha olyan középen felállós haja lenne. titkon már vagy egy éve reménykedem benne, h egyszer végre le akarja vágatni... most látott egy kissrácot az U9-es csapatból, akinek eddig hosszú haja volt, és most tarajt vágatott. na, mirkónak sem kellett több.
utánozó kismajom :)
de én örülök neki, reggelente ahogy néha kinézett a rőzséje...?!?! most kicsit könnyebb lesz kordában tartani.
mármint a haját.

love, oh, love...

Love, oh, love, I gotta tell you how I feel about you...

ezt a dalt dúdolgatom tegnap este óta.

előzmény: 1-2 hónappal ezelőtt egy kis rajzocska mirkó cumója közt. kitől van ez? mercitől.

ebben is maradtunk.

pár hete maki nagy csendben pakolt a táskájába egy vegyes sóskekszek közül kiválogatott szívecske formájú rágcsát. kérdem ismét: kinek szánod? mercinek.

tegnap pedig megláttam mirkó táskájában egy kis "cetlit".

este rajzolta, fürdés előtt gyorsan. azonnal lefotóztam, h megmaradjon az emléknek, ha már az eredeti úgyis a gazdájához kerül :)

aztán nagyon gondolkodtam, h szóvá tegyem-e mirkónál a dolgot. 

mert nyilván ha nagyon az orromra akarná kötni, megmutatta volna a művét. de lehet, h csak épp nem voltam akkor a közelben, és eszébe sem jutott. 

végül arra jutottam magammal, h elmondom neki, h láttam a rajzát. nehogy nekem az érzelmeimetnemkimutatómacsó legyen, vagyishát szokja meg, h az anyja előtt nem kell titkolóznia, nem kell szégyenlősködnie. úgyhogy odamentem hozzá, átöleltem és elmondtam neki, h nem tudtam nem észrevenni a táska tetején hagyott művét, és  nagyon tetszik, nagyon cuki rajzocska, és nagyon büszke vagyok rá, h ezzel kedveskedik a neki tetsző lánykának.

aki egyébként 1.a-s, tehát a másik osztályba jár. nem is tudom, hogyan "találtak egymásra", mert a mercit korábbról nem ismerjük, tehát se nem ovis, se nem játszóteres, se nem zeneovis, se semmi előző ismeretségünk nincs. max. az udvari szünetek. 

love, oh, love...

ökör

sok mindennek tituláltak már életemben. 

ma végre megkaptam a fenti jelzőt.

ami késik, nem múlik.

egy tavaly őszi összezördülés után d.tanácsát megfogadtam, és elhatároztam, h mirkó edzésén megpróbálok nem részt venni.

1/ a gyerek ne érezze feszélyezve magát, h az anyja árgus szemekkel figyeli, vagy ne nekem akarjon megfelelni.

2/ ne szóljak bele, ha bármi, amit az edző tesz vagy mond, nekem "anyailag" nem tetszik, mert valszeg "edzőileg", pedagógiailag viszont helyes. 

3/ ne kelljen a sok okos anyukát/apukát hallgatnom. 

ma sajnos nem sikerült kimaradnom a jóból. megbántam már.  mert egy apuka (!) leökrözött.

de hogy miért?? esküszöm nem tudom.

tavaly egy bazzeg is kiszaladt a számon vita beszélgetés közben, meg közöltem vele, h hülyeséget beszél. ezek után a férjemmel közölte, h milyen mocskos szájú a felesége...hahhhh, ha tudná, mennyire....az még semmi nem volt, amit hallott, mert akkor disztingváltam :D

szóval ma az volt, h makit kiraktam a pályán, és én linduval eltűztem csavarogni.

5 előtt nem sokkal értünk vissza, a kölykök közül már volt, akit hazavittek, mások a pálya szélén rugdostak, köztük mirkó is. 

egyik anyuka mondta még a kapuban, h az edző hamarabb befejezte az edzést, hazaküldte kvázi a gyerekeket, mert olyan rosszul viselkedtek.

én meg azt gondoltam, helyes, végre egy tökös edző (aki egyébként egy huszonéves lány), és jó húzás volt, mert a kölykök a köv. edzésen tuti szót fogadnak majd, nehogy vége legyen az edzésnek.

odamentem az edzőhöz, beszéltünk egy kicsit, h mi is történt. mondta, h a brigád nagy része (persze mirkó is) hülyéskedett, rugdosódott, egymást, nem a labdát, visszafeseltek, nem csinálták, amit kért, sokadik figyelmeztetésre sem, így a játék helyett hazamentel lett a vége. tudomásul vettem, sőt, helyeseltem, majd elindultunk le a pályáról.

mikor leértünk, a szélen ülő 2 szülők közül (akiknek, hozzátenném, az utolsó 3 edző közül egyik sem volt elég jó, mindegyikbe belekötöttek vmiért) szóval  az egyik egy neveletlen, idióta kisfiúnak az apukája, megkérdezte az edzőtől  miért lett vége az edzésnek fél órával korábban. az edző mondta, h 15 perc volt az a fél óra, és elmondta nekik is, amit nekem.

erre okosapuka azt mondta, h elég lett volna futtatni velük három kört. de olyan stílusban, h már itt szívtam fel magam....

a másik, okosanyuka meg habzó szájjal közölte, h el fog menni a fiának a kedve a focitól.

és ebben a lélektanilag fontos pillanatban ahelyett, h hátat fordítottam volna, és hazahaladtunk volna, és azt találtam mondani, h szerintem meg jó döntés volt a kata (edző) részéről, mert a kölykök annyira szeretik a focit, h legközelebb vigyázállásban hallgatják majd a katát, nehogy megint hazazavarja őket. 

okosapuka felháborodva közölte, h én nem értek hozzá, vagy valami ilyesmit, lényeg, h nincs igazam, majd fenyegetően kijelentette a katának, h aztán az lesz a vége, h elviszi innen a gyereket máshova focizni.

és itt elkövettem azt a kapitális hibát, h továbbra sem mentem toronyiránt, vagyis a kocsi felé, hanem megfordultam és kicsúszott a számon az, h nem is lenne baj, talán nem lenne folyton hirig.

(tényleg, télen, teremedzésre okosapuka nem jártatta a hülyegyerek  fiát, nem is volt összetűzés az edzővel)

erre okosapuka azt mondta, h na, az én fiam.... nem emlékszem pontosan, mit mondott, de a lényeg, h valszeg mirkó sokban tehetett ma arról, h nem fejeződhetett be az edzést. ezt ő is bevallotta egyébként.

én erre csak annyit mondtam, h én nem az ő gyerekéről beszéltem, megnyugodó kedélyek kapcsán, hanem az Ő stílusáról. 

majd hátat fordítottam, és a gyerekeim kezét jobbról-balról megfogva elindultam végre a kocsi felé.

túl későn.

mert sajnos ekkor repült felém ez:

ökör!

én erre, az idegtől összeszorult torokkal csak annyit tudtam kinyögni: te pedig talpig úriember.

amire a mi antiférfink reakciója:

te, te senkiházi!

igyekeztem, nagyon igyekeztem nem felvenni a kesztyűt, a bunkóstílt. legyen csak az övé az utolsó szó. nem és nem. nem szabad válaszolnom!!! csak el innen, mielőtt tényleg megtudja, mennyire mocskos tud lenni a szám.

hazafelé a kocsiban azt hittem elbőgöm magam dühömben.

magamra is dühös voltam, h minek álltam le már megint egy olyan fajankóval, akivel NEMSZABADMERTOSTOBAAAAAAAAA! és irritál a stílusa!!!!!!!!! 

másrészt meg én olyan lépcsőházas embertípus vagyok.

akinek minden már csak a lépcsőházban jut eszébe. 

hazafelé olyan frappáns gondolatok cikáztak a fejemben, h csuda, bármelyikkel megsemmisíthettem volna okosapukát. dehát a haraszti útról már csak nem fordulok vissza....

persze d-vel beszéltem telefonon koraeste, azt mondta, h okosapukával ha találkozik, majd beszélget egy kicsit a fociról, a gyerekekről, arról, h hány tehetséges csapattársa morzsolódott le ifiben mellőle, akiknek a szülei a pálya szélén állva kiabálták be az okosságokat, hány unta meg, h a tehetségtelen szülő a derékba tört karrierjét a gyerek nyaggatásával kompenzálta, h mennyire ciki egy kölyöknek, ha a szülei osztják az észt, etc.

csak azt tudnám, h miért vagyok ökör?

mert más a véleményem?

skandallum.

(és akkor azt még nem is hallotta okosapuka, h mit gondolok a viselkedészavaros gyerekéről. jajajj. na, azt nem fogja megtudni soha, mert a végén még le is üt.)

mindenesetre továbbra is megpróbálom tartani magam ahhoz, h nem ücsörgöm végig a fiam edzését. 

(d. szerint a szülőket ki is kéne tiltani edzésről, és már értem, h miért mondja.)

kreatív anya

fenti minőségemben van most rám szükség.

ugyanis ovifronton a lovagi korba utazunk a következő hetekben, sőt, már jócskán benne is vagyunk, az iskolával pedig tanyasdit játszunk...

óvoda: április végén a családi héten fog kicsúcsosodni a dolog, egy lovagi torna keretében, de addig is minden a várurak és várúrnők, a két ember magas papírmasétornyok és családi címerek körül forog. ez utóbbival el is készültem a hét végén. sajnos elfelejtettem lefotózni, és ma reggel már bevitte linda az oviba, de sztem nagyon mókás lett. mi nem kardot, nem páncélt, nem egyebeket használtunk.

d. ötelete volt: ha már a mészáros család címert gyárt, akkor legyen egy hús a középpontban.

én meg rákattantam a dologra! így átavanzsáltunk udvari hentes és mészárossá.

a címerünk középpontjában egy nagy darab malac sonka került, alatta két kard helyett egy húsbárd és egy csontozókés keresztezi egymást. mindez rajzolva. 

nehezen, de összehoztam :)

persze lesz még készíteni valónk, hiszen a kirakodóvásárra is kell vásárfiát gyártanunk lindussal, meg tüllös udvarhölgy-kalpagot is kreálnunk kell még. meg még ki tudja, miket ki nem találnak a mi óvónénijeink!?!? :)

hozzáteszem, baromi jónak tartom, h a mi ovinkban ennyire kis aktív a dolgozógárda, az uncsi hétköznapokat alaposan feldobja egy-egy ilyen egy hónapig tartó projekt. a gyerekek iszonyúan élvezik, hogy pl. most minden nap más a várúr/várúrnő, akinek biza' trónja is van a csoportszobában, meg falova, amit estére hazavihet! és én, mint szülő is nagyon élvezem tulajdonképpen, és nagyon hálás vagyok, h ilyen szuper óvodával és óvónőkkel hozott össze a sors minket!

az iskolában pedig a tanya-projekt vette kezdetét. a gyerekeknek ötösével össze kellett állni, és a tavaszi szünet előtti utolsó 3 napra el kell készíteni egy miniatűr tanyát. természetes anyagokból persze. semmi műanyag.

na, ezzel viszont sehol sem tartunk.

egyrészt nehéz összehozni 5 családot, pláne, ha az egyik anyuka a füle botját sem mozdítja semmilyen kezdeményezésre.

persze azért elindult az agyalás, meg a tervek készítése, de a megvalósítással kapcsolatban eddig odáig jutottam, h szerváltam egy jó pár kartondobozt, kisebbet-nagyobbat. 

ennyi. 

de hogy hogyan tovább...?!?!

D.A.D.

csak a rend kedvéért dokumentálom mirkó és apa csehországi koncertkörútját. mivel akkor voltam kórházban, ez jól lemaradt, de maki életének azt hiszem nagyon fontos állomása élete első nagy koncertje, ráadásul egyik kedvenc zenekarának nagy koncertje, pláne külföldön!
(hozzátenném, a fiúk úgy indultak el, két határon túlra, h mirkónak semmi, azaz semmi iratot nem vittek magukkal. d-vel telefonon beszéltünk, amikor már szlovákián mentek keresztül, és akkor jutott eszembe, h lefogadom, mirkónak semmi papírja nincs náluk! bingo! de éljen a schengeni egyezmény! sehol senki nem állította meg őket a határszakaszokon)
szóval megérkeztek négyen fiúk (d., m., peti, zozo) a zlín-i hotelbe, egy kis ebéd, egy kis wellness, (tudnak élni), egy kis bevásárlás a közeli plázában, ahol összefutás a zenekar énekesével.... (!!!)


















aztán este irány a koncert. a külön erre az alkalomra készíttetett egyenpólóban :)
 






















végül egy kis ízelítő a dán D.A.D-ből, annak, aki fogékony a nem kommersz rockzenére:
sleeping my day away 89-ből (!)
i want what she's got
i won't cut my hair

2+2

egészen pontosan ennyi keréken gurultak a hétvégén a kölykök.
mirkó tekintetében nem is a kerekek darabszáma, hanem sokkal inkább a mérete az érdekes.
merthogy kitaláltam a minap, h itt a tavasz, jön a kerékpárszezon, linda igazán megtanulhatna pótkerék nélkül bicajozni. viszont a kis cangája tényleg kicsi, megkaphatná mirkóét. és maki úgyis nyert tavaly előtt a tombolán egy nagy (20-as) bringát, nézzük meg, belenőtt-e.
felhoztuk a neuzer-t a pincéból, apa legalacsonyabbra állította az ülést, maki felpattant és már tepert is. kicsit még nagynak tűnik, de a fiam élvezi.
persze a váltó használatát még meg kell tanítanunk neki, de annál is fontosabb volt a kontra mellőzésének megtanulása. mert a régi brinyóján azt használta. ezen viszont nincs. csak kézi fék. úgyhogy egyelőre még nem engedem az utcára :)



ahogyan lindát sem, mert ő meg egy őrült spanyol! még jó, h apa végig mögötte volt!
felpattant mirkó régi bicajára, és hiába magas neki az ülés, ő megy, mint a meszes. elkaszálta a kertben apa kocsijának az elejét, nekiment kis híján (szerencsére mögötte voltam, és elkaptam) a házfalnak, eldőlt álló helyzetben is! elindulni sem tud egyedül, de ő bátor. tekerni, aaazt tud... hiába magyarázom neki, h nem a sebesség a lényeg, hanem a biztonságos megállás... ő TUTI nem megy még utcára :)

kisdelfin

olyan rég volt alkalmam nekem elvinni lindát úszásra, h most szombaton csak ámultam és bámultam.

a kiscsajom a nagyvízben van már, deszka nélkül is megy a hátúszás, a gyorsúszás, persze meg-megállva, meg kicsit koordinálatlanul, de szabályosan ÚSZIK a lányom! 

és halált megvető bátorsággal akkorákat ugrott a rajtkőről, h az állam leesett!

büszkeség.

(hozzáteszem, minden szombat reggel megy a nyafi, h ő nem akar úszni menni, mert nem szereti, mert fárasztó nagyon, sőt, múlt héten, mikor apukám vitte, mesélte, h linda sírva próbálkozott olyanokkal, h neki annyira nagyon hiányzik a családja, amikor el kell jönnie otthonról az usziba! persze amikor már bent van, láthatóan nagyon élvezi.)

mirkó és a szólások...

maki magyar dolgozatának gyöngyszemei:
(az aláhúzottak voltak a nebuló által pótolandó szavak.)


gyáva, mint a tyúk.
ritka, mint a fehér madár.
ért hozzá, mint gyík az ábécéhez.
szorgos, mint a handja (!)
(szegénykémet mostanában annyiszor nyüstöltem, h sok magyar szót bizony nem úgy írunk, ahogy ejtünk, h ő már a simán írandókban is csavart vél :))

nem, ez a felmérője nem lett 5-ös :)


(p.s.:én jól vagyok, köszönöm a sok érdeklődést, örömmel jelentem, a fizikai dolgokon túl vagyok. a lelkieken pedig majd nemsokára.)

utózönge

miért is hittem azt, h mehet minden simán, amikor zökkenőkkel tarkítva sokkal izgalmasabb?!??!?!?

gondoltam pénteken reggel étlen-szomjan bemegyek a klinikára, 9-kor már mehetek is a műtőbe, legkésőbb du. 5-kor pedig haza.

ehhez képest 11-kor a hupikék szemű még sehol nem volt, pedig fél9-kor hívtam, h én fent vagyok már az osztályon. ő viszont még bent sincs a klinikán. oké, várok.

du. 3 előtt nem sokkal az éhségtől és szomjúságtól kábán kievickéltem a nővérkékhez, h nem tudnának-e utána nézni, mikor kívánnak műtőbe vinni, mert az ájulás határán vagyok....

na, 5 perc múlva jött a műtős fiú, beblattyogtunk, és perceken belül már kábulatba is estem.

nem sokkal később iszonyú fájdalmakkal tértem magamhoz, egy szobatársamat kértem meg, elhaló hangon, h hívjon be egy nővérkét, de rögtön fájdalomcsillapítóval a kezében. 

jött is ursula, landolt a tű a fenekemben. de legalább csillapodó fájdalmakkal visszakómáztam.

este 8 után végre megkaptam az engedélyt a hazamenetelre, d. jött értem, és (altatásnak betudottan) kótyagosan hazafuvarozott.

szombat. 

d. mirkóval reggel eltűzött csehországba (D.A.D. koncertre), de mivel apukámék pénteken is már ott aludtak nálunk, nagyapa vitte lindát úszni, magdi az ebéddel foglalatoskodott, én meg csak feküdtem, és egyre ramatyabbul lettem.

délben lindus sírva hányta a szememre, h miért nem játszom vele, pedig már napokkal ezelőtt megígértem, én meg sírva próbáltam neki elmagyarázni, h én lennék a legboldogabb, ha olyan állapotban lennék, h játszhassunk! úgyhogy egymás nyakába borulva pityeregtünk, ki-ki a maga baja miatt. de végül belátta, h velem nem megy semmire, és otthagyott. én meg egy kezdődő hőemelkedéssel elaludtam.

du. 6 körül, mikor magamhoz tértem, már éreztem, h valami nagyon nem stimmel. eléggé véreztem, és a lázam 38-ig felszökött.

hívtam az orvost, h ez vajon normális-e. ő azt mondta, h nem, de lehet, h elkaptam vmi influenzaszerűséget (?!?!), menjek be a klinikára, kérjek az ügyeletes orvostól antibiotikum receptet. ennyi.

én azért felhívtam anyósomat is, ő pedig mérgesen közölte, h öltözzek, és visz be a kórházba, mert az orvosom egyszerűen hülye.

(egyébként d. anyukája már azon kiakadt, h hogy lehet az, h ha szerdán elvetélek, nem hív be azonnal kitisztítani, hanem várat péntekig?!?)

a klinikán az ügyeletes orvos megvizsgált, UH is volt, majd megkérdezte, h mikor ettem-ittam utoljára. na, itt én már rosszat sejtettem... ez a kérdés csak altatásos műtétek előtt fontos... 

sejtésem beigazolódott.

azt mondta ez a doki, h maradtak bent ilyen-olyan maradványok, meg a hátrahajló méhem miatt egyébként is nehezebben "ürülök", így ott pang a cucc, azért lázasodtam be, ki kell megint tisztítani. 

fel is hívta az orvosomat, aki azt mondta neki, h kaptak AB-t  meg lázcsillapítót, ő nem akar az egy naposan műtött méhembe belemászni megint, majd a gyógyszerek megteszik a hatásukat.

így hát kaptam egy ágyat az osztályon, kaptam egy pirula algopirin, majd egy branült a könyökhajlatomba, abba belenyomtak egy adag augmentint, végül rákötöttek egy infúziót. aztán jött a fenekembe egy méhösszehúzó, ami azt hivatott elérni, h a görcsökkel kipumpálja a méhem a még benne lévő cuccokat. 

szombat éjjel aludni nem vagyon tudtam, mert a lázam már 38.4 volt, úgyhogy jött egy újabb adag algopirin, de ez már vénásan. 

vasárnap reggel az éppen osztályos orvos levitt UH-ra, megnézegetett, majd ő is megkérdezte, h mikor ettem-ittam utoljára. na, mondom, ő is a műtőbe akar küldeni.... de még várjak, felhívja az orvosomat.

aki, mint du-ra kiderült, továbbra sem kíván újból műteni. oké, viszont kaptam méhösszehúzó cseppeket, és du. 3-kor végre megebédelhettem...

hétfő reggel. újabb osztályos orvos, aki úgyszintén meglebegteti előttem az újabb műtét lehetőségét... de a sajátom továbbra sem akarja.

hőemelkedés nincs, vérzés minimális, viszont a cseppeknek hála 10-től öt perces görcseim voltak. délutánra beindult a vérzés is, aminek örültem, hisz ez azt jelenti, h ürülök.

ámde a vénás gyógyszerek beadásakor már csillagokat láttam, mert elkezdett begyulladni a branül, bekeményedett és vörös volt a bőröm, úgyhogy gyorsan kivetettem a nővérkével, mivel kedd reggel úgyis haza akartak engedni, és mert átálltunk a vénás helyett a tablettás AB-ra.

hétfő délután 6. a vérzésem elképesztő méreteket öltött, nem kis alvadt darabokkal karöltve. a kórterem padlóját is elárasztottam, de még a folyosót is, mikor kimentem szólni a nővérnek, h elkélne egy felmosás az ágyam körül (egyébként 2 ágyasban voltam, akkor már ráadásul egyedül), végül zombi módjára, zokniig vércsíkos lábbal eltipegtem a zuhanyzóig, h rendbe szedjem magam, dehát ott is horrorfilm-forgatást rögtönöztem... közben továbbra is küzdöttem a görcsökkel, amik továbbra is rendszeresen jöttek, én meg már alig győztem fújtatni, h kibírjam... mert az a jó, ha ürülök. azt mondták. 

a hőm egy kicsit megint felkúszott, de gondoltam a 37,2-t én titokban tartom, nehogy itt marasztaljanak még.... 

este 7-8 között a hupikékszemű is bejött hozzám, kérdezgette, hogy vagyok, és azt mondta, h reggel hazamehetek, úgy tűnik a gyógyszerekkel helyettesíthettük a műtétet. örülünk. (hozzáteszem, ő a pénteki műtétem óta nem ultrahangozott egyszer sem, nem nézte meg, milyen mértékű és minőségű a vérzésem, semmi ilyesmi.)

hétfő este 9. az éppen ügyeletes osztályos orvos jött, ő volt a 3 nap alatt a 4. doki, aki látott, és ő volt az egyetlen, aki azt mondta, h most cseréljek betétet, és nem sokára visszajön, megnézi, h mennyi vér távozik belőlem.

nem volt rá alkalma, mert megelőztem. ugyanis egy komolyabb görcs után azt éreztem, h vmivel nagyon tele a bugyim. hívtam a nővérkét, h vajon ez érdekes lehet-e a doktor úr számára?!? letoltam a bugyim, ő meg elkurjantotta magát, h várjak, hoz egy vesetálat. jött is, oda beletottyantottam, ami kijött belőlem. nem hazudok, tele lett a tál az egybefüggő, kétmaroknyi véralvadékkal. ő elvitte, majd pár perc múlva jött a dokival együtt vissza, és elhangzott a már szokásos kérdés: mikor ettem-ittam utoljára?

kedd. 00 óra 02 perc.

petra ismét, 12 napon belül harmadjára felhúzott lábakkal, égnek meredő seggel, jobb karon vérnyomásmérővel, bal kézben újabb branüllel a műtőasztalon fekszik... majd elbódul...

FKV!

(egyébként behívták külön a dokimat, h ő csinálja meg a beavatkozást.)

fél 1-kor elhalóan hívtam d-t (aki ekkor már lengyelországban volt, mert persze neki is ilyenkor jönnek össze a külföldi ügyfelek, amikor hirig van), elsuttogtam neki nem kicsit kótyagosan, h élek, majd álomba ájultam.

kedd reggel. 

úgy keltem, mintha kutya bajom sem lett volna. a hasam nem fájt, nem görcsölt, vérzésem normális volt, lázam semmi.

az osztályos orvos azt mondta, h du. hazamehetek, ha az orvosom is beleegyezik. hívtam is a hupikéket, aki áldását adta a hazamenetelre. 

majd közölte, h jó, h megműtött mégis, mert ami bennem volt még, az magától az életben nem jött volna ki.

halleluja!

3 nap alatt 3 különböző orvos mondta, h ki kell pucolni még egyszer, és ő mindháromszor azt mondta, h szerinte nem kell! a 4. doki "győzte meg" végül. hétfő éjjel. amikor már szombaton túl lehettem volna rajta...

röhej!

na mindegy, a lényeg az, h a kálváriámnak úgy tűnik vége, tegnap du. hazajöttem, azóta kisebb hasfájás, normális vérzés van csak.

recepteket begyűjtöttem, mert a vérképem alapján elég masszívan vérszegény vagyok, úgyhogy az elkövetkezendő hetek arról szólnak, h visszatérjek az élők sorába, mert egyelőre 5 perc séta után szédülök és kapkodom a levegőt...

p.s.: egek, hányszor gondoltam rá, h mi lett volna, ha szabó doki, az én isteni nőgyógyászom nincs betegállományban, és az ő kezei közé kerülök, mint már lassan 14 éve minden nyűgömmel...lehet, h minden máshogy alakul....

:(

p.s.2: édesapáméknak elképesztő nagy hálával tartozom, mert péntektől keddig gyakorlatilag ők voltak a bébiszitterek, itt aludtak, gyerekeket hordtak reggel oviba, suliba, délután edzésre, zeneiskolába.... hálásan köszönöm nekik!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

örök hála...

...a kisbabánknak.

mert ő tegnap délben úgy döntött, h elege volt az orvosokból, a kórházakból. családi körben szeretne elmenni, nem egy klinika kukájában végezni.

előrebocsátom, napok óta fohászkodtam (igen, hozzá), h segítsen rajtam, a lelkiismeretemen, és döntsön ő helyettem. ne nekem kelljen kimondanom, h ne éljen tovább, hanem legyen ez az ő elhatározása. egyrészt mert így -tudom, önző dolog részemről- leveszi a terhet a vállamról, másrészt pedig ha itthon történik, el tudok tőle búcsúzni. mégiscsak a gyermekem.

d. azt mondta erre, h nem vagyok normális, ő nem akarja látni.

és innentől külső szemlélők számára kissé horrorisztikus és morbid lesz a történet, nem kötelező tovább menni. 

előrebocsátom, h én már teljes megnyugvással tudok a történtekről írni, hiszen én belül egészen máshogy éltem/élem meg, és elnézést, ha sokakban megbotránkozást kelt. érzem én, h mindez, amit most leírok, csak nekem természetes, másnak brutális. előre elnézést kérek, de fogadjátok el...

szóval amikor tegnap délben megláttam a bugyimban vmi fehérest, aminek a kezét és 5 pici ujjacskáját is felfedeztem, sokkot kaptam. oltári szerencse, h d. itthonról dolgozott tegnap, egyedül nem tudom, mihez kezdtem volna. csukott szemmel, artikulálatlanul üvöltöttem csak neki, h jöjjön azonnal a fürdőbe.

fordítva alakult a dolog.

én éreztem azt, h megbomlik az agyam pillanatokon belül, és d. volt az, aki hidegvérrel cselekedett. én lezárt szemmel, oda sem nézve zokogtam, ő pedig kivette a betétet a bugyimból és alaposan megvizsgálta, amit én a babának véltem.
igazam volt.

én úgy éreztem, egy másik dimenzióban vagyok, nem tudom, mennyi idő telt el, mire d. nyugtatásának köszönhetően kicsit lehiggadtam. és képes voltam megnézni ŐT. hosszasan szemlélgettük a babánkat.

egyszerre volt morbid és gyönyörű.  

morbid, mert ez nem egy normális helyzet, h az ember a saját 10 hetes, 3 centis halott magzatát a kezében tartja. 

és gyönyörű. mert ő szép volt. az apró lábai, kezei, az a csoda, ahogy egy miniköldökzsinór egy miniméhlepényhez csatlakozik.... elképesztő csoda látni, h miből fejlődik ki egy baba.  

alig tudtam betelni vele. 

tanakodtunk, mihez kezdjünk most, végül papírral kibéleltünk egy kis papírdobozt, beletettük őt, átkötöttük egy ezüst szalaggal, elköszöntünk tőle és a vénséges vén diófa alá, amit d. nagypapája ültetett az unokáinak, eltemettük.

nem tudok elég hálás lenni ennek az önzetlen babának, azért, amit tett.

úristen, olvasva a saját soraimat, kicsit őrültnek tűnök magam előtt is, de én hiszek abban, h él a kommunikáció az anya és gyermeke között. hiszek abban, h ő megértette, h miért döntök így, és ennek megfelelően segített nekem. 

oké, zagyvaságnak tűnhet. én mégis hiszek ebben.

persze egy órán át tartott, mire ezt a bejegyzést leírtam, annyiszor kellett megállnom a bömbölésem miatt, de lényegében megkönnyebbültem. 

valószínűleg évekig fog a látvány kísérteni, és senkinek nem kívánom, h ezt átélje. én mégis boldog vagyok, h így alakult. 

boldog és hálás. 

ő volt a legönzetlenebb ember a világon.

persze a nap további része sem volt zökkenőmentes, mert egy óra múlva olyan szintű vérzéssel találtam szembe magam, mint még soha. intimbetét ide vagy oda, 3 mp alatt lettem vádliig csutakos. d. rögtön a kórházba akart vinni, de én tudtam, h ez normális. kitisztul a méhem, és semmi baj nem lesz. estig kicsit görcsölgettem, de ez most más volt, mint két napja. abszolút felismerhetően a méhösszehúzódás fájdalmai voltak ezek. úgyszintén normális. 

végül is minden úgy történt, mint egy rendes szülésnél, csak jóval kisebb intenzitással.

mára fizikailag kutya bajom. vérem ugyan sztem nem sok maradt, érzésem szerint ha most elvágnám az ujjam, egy csepp sem serkenne ki, az elmúlt két hétnek hála, de idővel úgyis rendbe jövök.

pénteken persze be kell menjek a kórházba, hiszen a spirált le kell szedni, meg egy vetélés után kipucolják az embert belülről, ne maradjanak bent holt szövetek. de így már lényegesen könnyebb lesz ezt az egészet végigcsinálni...

és ezzel igyekszem lezárni ezt a szakaszt, emésztgetem még magamban, de d-vel sokat beszélgetünk, másokkal is beszélünk róla, és így hamar fel fogom tudni dolgozni ezt az egészet, és visszatérünk a rendes kerékvágásba. én is, a blog is. 

köszönöm nektek, akik akár itt, akár privátban meghallgattatok, bátorítottatok! 

köszönöm!

a 22-es csapdája

legszívesebben nagy kínomban és szomorúságomban jól berúgnék és elszívnék egy doboz cigit.
de nem tudom megtenni.
ugyanis terhes vagyok.
még mindig.
ezáltal hányingerem van a cigiszagtól.
mondom én, h csapda.
genyaság... :(

nyomorult napok...

a hétvégém elég zaklatottan telt.

úton-útfélen elbőgtem magam, zizi voltam a családommal is, nem csak bennem kavarogtak hülye gondolatok.

vasárnap itt voltak apukámék, nővérem, továbbra is hisztis voltam, ha vki csak visszakérdezett, mert nem hallotta, h mit motyogtam, már ugrottam, ajtót csapkodtam, tisztára, mint valami ideggyogyó... de szerencsére a családom  békén hagyott, ha elvonultam, megvárták, míg vörös szemmel visszajövök és nem forszírozták a viselkedésemet. hálám érte.

és folyamatosan véreztem. 

hétfőn pedig megkezdtem a papírmunka intézését.

ami nem is olyan egyszerű.

a saját védőnőnket kérdeztem, hova kell menni, ő adott egy tel.számot, ahol be kell jelentkezni.

a családsegítőnél egész délelőtt nem vették fel a telefont, nem tudtam időpontot kérni. márpedig ha kétszer kell megjelenni, és nekem péntek reggelre a kezemben kell lennie az engedélynek, akkor nincs túl sok időm. úgy, h elvileg kedden és szerdán dolgoznom kell(ett volna). így is nagy szerencse, h kedd-péntek helyett, az erzsébeti rendelés helyett lehet menni hétfő-csüt. csepelre is.

no, de nem baj, addig is bemegyek a klinikára a pénteki zárójelentésemért. kocsiba be.

fel az 1. emeletre, ahol feküdtem.

nincs ott a papír, menjek le a felvételi irodába.

lemegyek. megkapom a papírt. de nincs benne a terhesség meglétéről szóló igazolás, ami a védőnőnek (abortuszos) kell. kérdem, hol van? biztos fent az emeleten.

vissza.

ott nincs, de miért kell nekem, kérdik. már megint bőgök, miközben elmondom...

átirányítanak az ambulanciára, egy ügyeletes orvostól kérjek.

átmegyek. kiderül, h ott ők nem adhatnak.

 (MIÉRT IS?!?!?)

vissza az 1. emeletre. 

immáron remegő kézzel, sírva könyörgök, h adjanak vmi papírt, mert ha elmegyek most csepelre, és a védőnő visszaküld, én qrva mérges leszek!

a nővérkék sztem látták rajtam, h nagyon odavagyok, azt mondták, kerítenek egy orvos, várjak kicsit.

leültem, vártam. ekkor már 12 óra múlt, nem voltam benne biztos, h mire mindennel végzek, visszaérek mirkóért a suliba időben, úgy, h leérjek vele edzésre is...

a fejem meg csak zúgott.

negyed óra múlva jött egy osztályos orvos, aki rögzített az ambuláns rendszerben, és mondta, h menjek le az ultrahangra, ott megnéznek, és megkapom a papírt az elő terhességről.

irány le az alagsor.

várok. többedmagammal.

kijön egy orvos, kérdi, hol a papírom.

nincs papírom, most jövök egyért.

gépben bent vagyok?

bent.

nevem?

mondom.

aha, jó.

a percek telnek, csak telnek, és azt veszem észre, h már azokat is behívták, akik utánam jöttek. 

d. ekkor hívott, h hogy vagyok, persze újabb zokogásroham, h mennyire elegem van ebből az egészből.... 

na, amikor már senki nem volt a váróban, nem tudtak mást tenni, mint behívtak engem is.

(húú, de cifrákat gondoltam akkor erről a brigádról...?!?!?!)

itt is megkérdezték, miért jöttem, itt is elmondtam, ismét sírva (basszus, egyszerűen nem tudom kontrollálni magam).

na, nem kellett volna az én kis lelkemnek ez az UH. láttam egy 9 és fél hetes, két és fél centis babaformát :( ééédesem :((((((((((((((

a spirál meg tovább mászott, most már a méhem tetején keresztbe fordulva leledzik. ez a doki aszonta, valszeg ezért nem tudták kiszedni...
(zárójelben jegyem meg, továbbra sem tartom megnyugtatónak, h egy spirál lófrál odabent, isten tudja, miket csinálva, és hát igen, ezt a félelmemet SEM szeretném magammal vinni hónapokon át)

mindegy, papír végre megvan, irány csepel, a családsegítő.

tájékozódási analfabétaként egész gyorsan megtaláltam, hova kell menni. nem túl sok várakozás után be is jutottam, egy 60-70 között hölgy fogadott.

elrebegtem neki, a mai napon ezredjére, persze sírva, hogyan máshogy, h miért is jöttem, mit is akarok.

végighallgatott, megnézegette a zárójelentést, majd azt mondta, h tudomásul veszi, és nem is akar ő győzködni a döntésemet illetően.

ezért roppant hálás is voltam neki legbelül.

elkezdte írogatni a papírokat. persze vissza kell mennem még egyszer. a három nap gondolkodási időt mindenkinek ki kell várni. csak a két igazoló lap ellenében engedélyezik. 

kérdeztem, h a díj kifizetése miért vonatkozik rám is? nem azért, mert nem tudunk 30e ft-ot kifizetni, szerencsére nem, hanem az elv miatt. mert ha egy ostoba rüfke bekapja a legyet egy pasitól, akinek a nevére sem emlékszik, perkáljon. de basszus, én védekeztem. aztán mikor kiderült mi van, meg akartam tartani a babát. én úgy érzem, h ami rajtam múlt megtettem, a rajtam kívülálló okokra meg nem tudok befolyással lenni. legalább mérsékelhetnék a dolgot, vagy tudomisén....

de mondta a nőci, h a spirállal is csak 98% a védettség, ez a 2 % pedig elég, h rámterheljék.

egyébként meg nem baj, szarok rá, csak haladjunk, legyünk túl rajta.

megkaptam az első papírt, h jelen voltam, csütörtökön reggel megyek a második körre. megnyugodtam, h sínen vagyok.

este 6 körül viszont elkezdett fájdogálni a hasam. míg a lindu névnapjára kapott puzzle-t rakosgattuk, folyamatosan jöttek a görcsök.

7-kor, vacsi közben már stopperrel néztem, mert baromi rendszeresnek tűntek. mint a szülés fájások, csak persze gyengébbek azért.

d. nem volt itthon, az angol főnökével puncsolt, úgyhogy nyögve-nyelve végigcsináltam az estét, a gyerekek lerakását, meseolvasást, egyebeket, úgy, h másfél-két percenként begörnyedtem.

lindus olyan cuki volt, beszélt a hasamnak, h baba, ne csináld ezt anyával... mondtam neki, h erről nem a baba tehet...

ja, majd egyszer kitérek arra is, ha kölykök hogyan fogadták a fejleményeket.

este 11. aludni nem tudtam a továbbra is rendszeres fájdalomtól. görcsök, cafatos, darabos vérzés, d. még sehol, nem mintha tudott volna valamit csinálni is. én meg esküszöm úgy voltam vele, h inkább 'megszülöm' a magzatot, legalább túl leszek rajta :(((((((((((((((

aztán amikor d. fél 12 körül hazaért, elmondtam h mi van, ő azt mondta, h bevisz a klinikára, mert nem hajlandó végignézni, ahogy esetleg komolyabb bajom lesz. 

áthívta a nándit, h a gyerekek ha felkelnek legyen vki itthon, összepakoltuk a cuccomat és berongyoltunk.

az ügyeletes orvos megnézett. 

aztán azt mondta, h ez az én esetemben egy természetes dolog, h alvadt vérdarabok jönnek belőlem (hozzáteszem én nagyon megijedtem, mert még sosem volt ilyenben részem), a görcsök is természetesek. 

azt mondta, h ha biztonságosabban érzem magam, feküdjek be. én viszont saját felelősségre inkább hazajönnék, köszi. olyan szutyok a klinika, h elképesztő. a műtő olyan, mint a grace klinikában, vérprofi, a szülőszobák csudajók, de az egyéb osztályok, a zuhanyzók, vécék, egyebek hányadékok. úgyhogy inkább hazajöttünk.

azt mondta az orvos, h tömjem tele magam magnéziummal és fájdalomcsillapítóval, akkor talán tudok aludni.

aztán d. rákérdezett, h a munkával mi a helyzet? mert bár én jeleztem a kórházba menet a főnökömnek, h sztem lőttek ennek a hetemnek, ugyanis nekem ma reggel 6-kor mennem kellett volna. de még fenntartottam a lehetőséget... sztahanovista vagyok, na...

utálatos dolog az embernek munka előtt 5-6 órával közölni a főnökével, pláne éjszaka, h nem tud másnap menni, úgy, h már embert sem tud szerezni helyettem, de d. már szinte üvöltött velem, h ne csináljak már ebből lelkiismereti problémát, mert az agya elszáll tőle mindjárt. vegyem tudomásul , h senkinek sem jó, ha úgy megyek dolgozni, h két percenként begörnyedek a fájdalomtól, vagy a gyógyszerektől kábán ténfergek, folyamatosan vérzek, neadjisten  még a végén elájulok.

persze azt mondta a doki is, h felejtsem el ezt a hetet.... pláne ha fizikai munka. és itt nem a gyereket féltjük ugye, hanem engem. meg a méhemet.

úgyhogy itthon magamba tömtem 600 mg magnéziumot, egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót és így el tudtam aludni. reggel felkeltem, h a kölyköket összeszedjem, meg tízórait csináljak, egyebek, de d. vitte el őket suliba, oviba, aztán visszaájultam az ágyba,.

12-kor nagy nehezen felkeltem, de olyan vagyok mint az őszi falevél.

a gyógyszereknek hála a görcsök már csak érezhetők, de nem fájdalmasak, a vérzés is csillapodott valamelyest. 

de úgy érzem magam, mint egy félholt....

húúú, de elegem van most az életből is....

p.s. gondolkoztam azon, h jó dolog-e szétkürtölni a nyomorúságomat. aztán úgy döntöttem, h ezt a  blogot csak ismerős olvassa, én meg nem vagyok egy nagy titkolózós fajta. 

aki nem ismerős, és idetéved, az tökmindegy nekem, h olvassa-e, úgysem ismerjük egymást.

akit meg nem érdekel, az nem olvassa el.

nekem viszont jól esik kiírni magamból. 

és ez is az életünk része.

anyám nekem soha nem mesélt semmit magáról, a fiatalkoráról, pl. nem tudtam két abortuszáról sem, csak már azután, h ő meghalt. hmmm... semmit nem tudok róla. mert míg élt nem mesélt, utána meg nyilván nem volt lehetőség. ha jól belegondolok, nem ismerem a saját anyámat!?! pedig már 18 éves voltam, amikor meghalt!

én ezt a hibát (sem, meg még annyi sok mást sem) szeretném elkövetni a gyerekeimmel, úgyhogy ha netán úgy adódik, h nem lesz alkalmam elmondani nekik ezeket, majd elolvassák legalább...

nem leszünk nagycsalád. egyelőre nem...

előszöris, míg el nem felejtem, jól esik, h ennyien gondoltatok rám....köszönöm...

szóval tegnap délelőtt megvolt a beavatkozás.

én már a műtőbe menet pityeregtem, aztán mikor felfeküdtem kiszolgáltatva arra a kengyeles asztalra, elbőgtem magam. annyira nem voltak jók a megérzéseim...

az anesztes dokinő simizett, h nyugodjak meg, a dokim is megfogta a kezem, h minden rendben lesz. 

ennek tudatában el is kábultam.

mikor először magamhoz tértem a szobában, miután áttettek az ágyra, azt kérdeztem a nővérkétől, h a babám megvan még???? ő azt felelte, igen.

akkor elpityeredtem megint magam, de örömömben, majd álomba ájultam.

pár óra múlva ismét magamhoz tértem, nagyon örültem, h nem ömlik belőlem a vér, bíztam még a jósorsban. (hajni, ekkor válaszoltam a te SMS-edre, még optimistán)

3 körül a nővérke azt mondta, h ő örülne, ha bent maradnék éjszakára, bármi történik, szem előtt legyek. akkor én még mindig úgy tudtam, h minden rendben, a spirál kijött, a baba bent maradt. mondtam is, h persze, maradok.

fél4 tájban megjelent a dokim. aki szomorúan közölte, h nem sikerült a spirált levenni. azt mondta, mindent megpróbált, még egy UH gépet is felcigöltetett a műtőbe, de az a szar elmászott, és már rá volt tapadva a terhességre, így nem tudta leszedni. 

nekem zsongott a fejem, azt sem tudtam, mire gondoljak most.

ő azt mondta, el kell gondolkodni a hogyantovábbon. 

1/ spirállal együtt kihordani a terhességet

2/ spirállal együtt kivenni a babát.

én kérdeztem tőle, h ő mit mond. a válasz: ő nem szokott rábeszélni senkit abortuszra, de jelen esetben orvosilag indokolt lenne. mert annyira meg lett macerálva a méhem belül, h ő nem tudja garantálni, h a babának nem lesz semmi baja. és bármi történik a maradék 7 hónap alatt, az első reakció az lesz, h persze, a spirál miatt van. arról nem is beszélve, h senkinek nem tenne jót, h végigparázom a terhességet. se nekem, se a családomnak, akiknek a vérét is kiszívnám idegességemben a nagy feszültségtől. ismerem már magam....

meg azt is mondta: petra, maga olyan könnyen esik teherbe... és igaza van. még akár 5 gyereket is szülhetek, ha akarok. normális körülmények között, rizikófaktorok nélkül.

végül meghoztam a döntést. így haza is jöttem, mondtam a nővérkének, h semmi értelme bent maradom és vigyáznom magamra :(

szóval iszonyú nehéz, azóta is fél óránként elbőgöm magam.

mert onnantól kezdve, h láttam az első UH-n, ahogy dobogott a kis szíve, ő onnantól az én gyermekem! és nekem ki kell mondanom, h nem, nem vállalom. 

a szívem megszakad, de kénytelen vagyok ésszerűen, racionálisan gondolkodni. és hiába tudom, h ez a helyes döntés, kicsit belehalok a dologba.

ami a legrosszabb, végig kell mennem ugyanazon a procedúrán, védőnőlátogatás, két alkalommal, családsegítő szolgálat, engedélyeztetés, etc, mint aki "csak úgy" el akarja vetetni a gyerekét. a következő hetem erre fog rámenni, úgy, h közben továbbra is terhes vagyok.

FKV!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

breaking news

szóval az van, h a kommentekben lelőttétek páran a poént :)

a hír igaz, babát várok.

nagy bátorság ezt leírni, szétkürtölni a nagyvilágban, mert rettentő rizikós helyzetben vagyok.

még mielőtt nekikezdek a sztorinak, optimizmussal telve berakom az első képet, amit kaptam a bébiről 7 és fél hetesen.

mindjárt kitérek arra is, h mik azok a karikázott dolgok.

szóval az a helyzet, h én egyáltalán nem számítottam arra, h teherbe eshetek. ugyanis spirálom van!

és most nézzük kronológiai sorrendben a dolgokat. annak tudatában, h akkor én már babás voltam, csak gőőőzöm sen volt róla.

december 31. egy őrült szilveszter, ahol "fogyasztottam" sok mindent, nem csak malacsültet...khm.. lássuk be, a szilveszterek ilyenek...

január eleje. elhatároztam, h elkezdek futni, lefogyok, leszokom a cigarettáról.

teltek a napok, én nekikezdtem a futásnak, nem túl nagy távokkal, de magamhoz képest eléggé megerőltető mennyiséggel.

január 13. ugyancsak ez zúzós házibuli, zozónál. itt sem kíméltem magam. 

ugyanekkor linda benyelt egy fosós-hányós vírust.

ez azért fontos a történetünk szempontjából, mert én a fura émelygéseket, hányingereket annak tudtam be ekkor, h lájtos formában ugyan, de elkaptam linitől a vírust.

ami a dohányzást illeti, alig-alig gyújtottam rá már ekkor, és qrva büszke voltam magamra, h milyen király vagyok, elhatározom, h leszokom, és onnantól kezdve így meg tudom állni?!?! sose volt még ilyen!?!? kőkemény csaj vagyok, jujdejó!

és még ekkor sem gondoltam terhességre!

aztán d. poénkodott vele, h mi a csudáért nem menstruálok (esküszöm, ő jobban számon tudja tartani a ciklusaimat, mint én!?!?), ő vicceskedett azzal, h terhes vagyok, én viszont csak legyintettem. ugyan már! spirál mellett??? lehetetlen....

aztán egy vasárnap du. átjöttek nándiék, míg a gyerekek játszottak, dr. andi meggyőződve modnta, h a tüneteim alapján tuti terhes vagyok :) addig nyaggatta a fiúkat, míg ők elmentek egy ügyeletes gyógyszertárba, vettek nekem egy tesztet.
aztán négyen izgultunk.

január 29.
íme az eredmény:

én konkrétan sokkot kaptam.
végigpörgettem magamban az elmúlt heteket, a bulikat, a gyógyszert, amit szedek, mindent, és amíg a többiek mosolyogtak, én falfehéren közlekedtem a lakásban.
d. büszkeségtől dagadt, h ő aztán férfi a talpán, spirál ide, spirál oda, ő mindenhogy betalál :D

orvost ide. azonnal.
másnap telefon szabó dokinak, de az asszisztens mondta, h még betegállományban van, majd április-május tájékán próbálkozzak újra.
nos, mondtam, addig nem érek rá :)
el kellett kezdenem agyalni, h honnan akasszak le egy másik orvost.

végül rebeka nyitotta fel a szemem! hát az a hupikék szemű kell nekem, akihez anno mikor kinézett, h lindával a pocakomban baj van, szabó doki küldött, merthogy vérprofi UH-s a pacák. nekem meg profi kell most!
(és az is fontos volt,  h  a doki a SOTE II-n legyen, ha bármi van, oda kelljen mennem, akár a végén szülni is, ha úgy adódik)
úgyhogy két napra rá már a rendelőjében voltam.

február 2. 
akkor készült a fenti kép is. egy másfél centi, dobogó szívű minibébiről... harmadszorra láttam ilyet, de ugyanúgy majd' elbőgtem magam... :)
( a piros körben egyébként a spirál teteje látszik halványan, a kékben meg egy hematóma, csak hogy jó zsúfolt legyen nekem odabent...khm...)

aztán elmondtam a hupikékszeműnek mindent, de mindent, ami aggaszt, és azt is, h ha mód van rá, akkor szeretnénk megtartani a bébit.
ő azt mondta, sima ügy, ő leszedi a spirált, aminek van egy minimális vetélési kockázata, aztán ha marad a magzat, akkor semmi gond. sőt, az előéletemet tekintve is indulhatunk még tiszta lappal, annyira korai volt még a terhesség, h az én (nem direkt) ártó nagy bulizásaim nem jelentenek semmit...
neki is látott a spirál leszedésének.
igenám, de a jelzőszálat nem találta.
matatott, matatott, sehol semmi...
akkor a következő opció merült fel: másnap du. bemegyek a klinikára, és ott egy műtősnővérrel együtt megpróbálják leimádkozni azt a szart.

így is lett.
lezavartuk makival és lindával az iskolai farsangot, aztán gyerekek a mamához, d. meg befuvarozott a klinikára.

nagyon izgultam, rettenetesen feszült voltam, alig vártam, h túl legyünk rajta, és én minden idegszálammal arra koncentráltam, h leszedhető legyen a spirál.

egy hupikék szemű, egy nővér, és egy harmadik valaki állt körül. próbálkoztak küretkanállal, kiscsipesszel, nagycsipesszel, kefével (!), tán csak a kiscica farkával nem.
az eredmény?
semmi :(
én csillagokat láttam, hiszen nem egy nagy élmény, ha az ember lányának a nyakcsatornájában, a méhszájnál mindenféle dologgal matatnak :( de a nővérke szerint egy hős vagyok, h egy nyikk nélkül csináltam végig...
10 perc után hupikékszemű feladta. azt mondta, a jelzőszál mélyen a méhemben van már, és ha ő most még feljebb megy, üvölteni fogok a fájdalomtól, meg veszélyes is így.

utána két napig istentelenül véreztem, már azt figyeltem, h mikor jön ki a magzat is, má'bocsánat :(
hívtam is a dokit, aki behívatott, h egyrészt megnézze, h él-e még a bébim, másrészt h döntsek valahogy.
első az UH volt. nos, ez a kis survivor él és virul, tojik bele a spirálba, a vérzésbe, mindenbe :)

végül leültünk átbeszélni a dolgokat.
1. opció: spirál marad, és szoros ellenőrzés mellett kihordom a babát.
2. opció: spirált rövid altatásban kis méhszájtágítással leszedi.


1. opcióval a baj: rizikó a koraszülés veszélye. fosnék a maradék 7 hónapon keresztül, h mi történik a méhemen belül. oké a szoros ellenőrzés, de naponta csak nem lehet ultrahangozni?!?! márpedig én végig paráznék, és ezt nagyon nem kívánom magamnak. meg ódzkodok attól, h a bébim mellett egy fémes-műanyagos idegen test bármit csináljon. sőt, azt sem kívánom, h világra hozzak egy koraszülött babát, akinek ezer és egy betegsége lehet. önzőbb vagyok én annál, minthogy hőst, vagy mártírt játsszak. van két egészséges gyerekem, köszönöm, nem kérek a rizikóból.

2. opcióval a baj: mivel nem egyszerűen csak kihúzzák a spirált, hanem kvázi műtétileg kell leszedni, a vetélés kockázata az égig szökken... én mégis ezt választottam.

fatalista vagyok.
ha ez a bébi belémfészkelte magát, minden ennek megakadályozását elősegítő "intézkedés" ellenére, és még mindig keményen tartja magát, akkor ha minden rendben vele, a spirállevételt is túléli.
ha nem marad meg a babám, azt jelenti, h vmi baj történt, és így akkor a jobb is.
beteg babánál jobb a nembaba.


szumma szummárum: holnap reggel 7-kor megyek a klinikára, délelőtt kiszedik az idegen testet a szervezetemből, aztán meglátjuk, h betölthetem-e a 9. terhességi hetet vasárnap vagy nem.

folyt. köv.

valahol ott tartottam, h túléltük a szilvesztert is.

aztán nem sokra rá jött a suliban a fél év vége.

mirkótól azt kértem, h tornázza fel a magatartás 3-t legalább 4-re.

sikerült.

a félévi tanulmányi értékelése pedig summa cum laude. 

a 26 gyerekből 3 kiválóan megfelelt volt, egyik a háromból maki!

büszkeség!!!

aztán a szülőin kérdezgettem a magatartásáról. nos, az azért még hagy némi kívánnivalót maga után.

az órákon általában fegyelmezett, ha rákattant a feladatára, már nem tudják a renitens kölykök kizökkenteni, onnantól kezdve dolgozik. aztán ha végzett, akkor ugyan szokta zavarni a padtársait, de még tűrhető.

viszont nem figyel oda, ha rászólnak. elsőre sem, másodszorra sem, sokszor harmadszorra sem. elmerül a saját kis világában, és mindenki bek@phatja.

és lassú. tötyörög a kipakolásnál, az öltözésnél, volt , h szünetben szólt neki a tannéni, h mirkó, ne is folytasd az öltözést, mert mire kész leszel, vége a szünetnek :)

és állítólag szünetekben a rosszabb a viselkedése. bár nem tudtam konkrétan kihúzni a tannéniktől, h mit értenek ez alatt, de azt tudom, h pl. nem verekszik, vagy ilyesmi. hanem áll. veszélyes játékot játszik.... he?!?!

egyébiránt meg ha 45 percen keresztül figyel, mindent kiválóan megcsinál, mikor engedje ki a gőzt???? nem arra van a szünet?????

úgyhogy én elsőre elkeseredtem, h nahát, mit rontottam el a fiam nevelésében, de ahogy aludtam rá egy párat, meg d-vel átbeszéltük, rájöttem, h nem haragudhatok a fiamra. 

kiválóan tanul. örüljön a tannéni, h nem órán ökörködik, hanem szünetben, örüljön , h nem felesel vissza, mint egy-két neveletlen kölyök az osztályban...

szóval nem zaklatom makit a magatartása miatt.

egy dolgot kértünk tőle, h próbáljon odafigyelni, ha szólnak neki, ne kelljen külön kérvényt benyújtani.

(ez egyébként itthon is jellemző, h elsőre mintha a falnak beszélnék, sokszor megvárja, míg huszadjára ordítok vele...)

ariadné fonala

megpróbálom felvenni és visszatalálni a bloghoz.

vannak nagy híreim ám, de tartsuk magunkat a kronológiai sorrendhez!

először is a felújítás: már majdnem kész vagyunk. 

a leglátványosabb talán a konyha. 

most eredeti képet nem találok hirtelen, de a bontás utáni állapotot megörökítettem, mikor egyik délután arra értem haza, h nincs konyhám.

na most már van :)

apróbb teendők egyébként folyamatosan vannak még, a gyerekszobák karnisai csak múlt héten kerültek fel, makinál még nincs függöny, az előszoba és a lépcsőház még nincs kifestve, de a lényeg megvolt: karácsonyra lakható állapotba hoztuk a kecót, a nagy karácsonyi vacsi nálunk volt. ügyes voltam, finomakat csináltam, csakúgy mint a tesóm, aki a levesfelelős, és édesapám, aki a majonézes saláták tudója. összehoztuk családilag, és minden remekül sikerült.

mindenki jól érezte magát, mindenki szuper ajándékokat kapott, meglepetések is bőven voltak, szóval nagyon jó volt!

és még egy összcsaládi fotót is sikerült lőni. (csak apukám párja nincs rajta sajnos, mert ő a saját gyerekeivel volt.)

  

  

aztán jött a szilveszteri buli, ami nálunk került megrendezésre. gondoltuk, minek messzire menni, sok pénzért, jöjjön mindeki ide, aki akar, maradék festékek még vannak, ha nagy gáz van, újra festünk :)

nos, volt ereszdelahajam.......huh.......

csak egy kis ízelítő:

egy erősítő pult, két bazi hangfal, két mikrofon, egy projektor,  egy iPad, egy laptop, 22 ember, egy nagy adag malacsült párolt káposztával és nem kevés alkohol. 

aztán január elején apával eltűztünk 2 napra velencére kipihenni a fáradalmakat (volt mit :))

majd nyomás tovább. jöttek a szülinapok, 8-án mirkó lett 7 éves, 15-én linike lépett be az 5 évesek táborába. idén is tartottunk szülinapi zsúrt, de a tavalyiból okulva minimalizáltuk a résztvevők számát, aminek persze a kölykök nem örültek. de beletörődtek. 

sok mindenkit nem hívtunk meg, akiket szerettek volna, sőt, én is szerettem volna, mert ugye illik visszahívni azokat, akiknek a szülinapján a mi gyerkőink is ott voltak. de osztottunk-szoroztunk, ahhoz, h egy játszóházat kibéreljünk 18 gyereknek, a gatyánkat ott kellett volna hagyjuk, de alsó hangon is 50e-t, a legolcsóbb csomagajánlatért. namost egy komplett házfelújítás után erre sajnos nem volt keret, úgyhogy maradt a nagyon szűk baráti társaság, azaz a szokásos: a weisz/sándor/herling családokat vendégeltük meg, így 9 gyerek/8 felnőtt pont elég is volt :)

rittyentettem két szülinapi tortát, makinak a szokásos pudingos gyümölcstorta, a kedvence, lini pedig diós csokisat kért, úgyhogy neki brownie-t sütöttem, csak épp tortaformában. 

szokás szerint isteniek lettek a sütik :)

és a szerénységem is a régi :D

tovább is van. mondjam még?

majd holnap.

óóólmos álmosság ül rajtam.

majd azt is elmondom, miért... :)