örök hála...

...a kisbabánknak.

mert ő tegnap délben úgy döntött, h elege volt az orvosokból, a kórházakból. családi körben szeretne elmenni, nem egy klinika kukájában végezni.

előrebocsátom, napok óta fohászkodtam (igen, hozzá), h segítsen rajtam, a lelkiismeretemen, és döntsön ő helyettem. ne nekem kelljen kimondanom, h ne éljen tovább, hanem legyen ez az ő elhatározása. egyrészt mert így -tudom, önző dolog részemről- leveszi a terhet a vállamról, másrészt pedig ha itthon történik, el tudok tőle búcsúzni. mégiscsak a gyermekem.

d. azt mondta erre, h nem vagyok normális, ő nem akarja látni.

és innentől külső szemlélők számára kissé horrorisztikus és morbid lesz a történet, nem kötelező tovább menni. 

előrebocsátom, h én már teljes megnyugvással tudok a történtekről írni, hiszen én belül egészen máshogy éltem/élem meg, és elnézést, ha sokakban megbotránkozást kelt. érzem én, h mindez, amit most leírok, csak nekem természetes, másnak brutális. előre elnézést kérek, de fogadjátok el...

szóval amikor tegnap délben megláttam a bugyimban vmi fehérest, aminek a kezét és 5 pici ujjacskáját is felfedeztem, sokkot kaptam. oltári szerencse, h d. itthonról dolgozott tegnap, egyedül nem tudom, mihez kezdtem volna. csukott szemmel, artikulálatlanul üvöltöttem csak neki, h jöjjön azonnal a fürdőbe.

fordítva alakult a dolog.

én éreztem azt, h megbomlik az agyam pillanatokon belül, és d. volt az, aki hidegvérrel cselekedett. én lezárt szemmel, oda sem nézve zokogtam, ő pedig kivette a betétet a bugyimból és alaposan megvizsgálta, amit én a babának véltem.
igazam volt.

én úgy éreztem, egy másik dimenzióban vagyok, nem tudom, mennyi idő telt el, mire d. nyugtatásának köszönhetően kicsit lehiggadtam. és képes voltam megnézni ŐT. hosszasan szemlélgettük a babánkat.

egyszerre volt morbid és gyönyörű.  

morbid, mert ez nem egy normális helyzet, h az ember a saját 10 hetes, 3 centis halott magzatát a kezében tartja. 

és gyönyörű. mert ő szép volt. az apró lábai, kezei, az a csoda, ahogy egy miniköldökzsinór egy miniméhlepényhez csatlakozik.... elképesztő csoda látni, h miből fejlődik ki egy baba.  

alig tudtam betelni vele. 

tanakodtunk, mihez kezdjünk most, végül papírral kibéleltünk egy kis papírdobozt, beletettük őt, átkötöttük egy ezüst szalaggal, elköszöntünk tőle és a vénséges vén diófa alá, amit d. nagypapája ültetett az unokáinak, eltemettük.

nem tudok elég hálás lenni ennek az önzetlen babának, azért, amit tett.

úristen, olvasva a saját soraimat, kicsit őrültnek tűnök magam előtt is, de én hiszek abban, h él a kommunikáció az anya és gyermeke között. hiszek abban, h ő megértette, h miért döntök így, és ennek megfelelően segített nekem. 

oké, zagyvaságnak tűnhet. én mégis hiszek ebben.

persze egy órán át tartott, mire ezt a bejegyzést leírtam, annyiszor kellett megállnom a bömbölésem miatt, de lényegében megkönnyebbültem. 

valószínűleg évekig fog a látvány kísérteni, és senkinek nem kívánom, h ezt átélje. én mégis boldog vagyok, h így alakult. 

boldog és hálás. 

ő volt a legönzetlenebb ember a világon.

persze a nap további része sem volt zökkenőmentes, mert egy óra múlva olyan szintű vérzéssel találtam szembe magam, mint még soha. intimbetét ide vagy oda, 3 mp alatt lettem vádliig csutakos. d. rögtön a kórházba akart vinni, de én tudtam, h ez normális. kitisztul a méhem, és semmi baj nem lesz. estig kicsit görcsölgettem, de ez most más volt, mint két napja. abszolút felismerhetően a méhösszehúzódás fájdalmai voltak ezek. úgyszintén normális. 

végül is minden úgy történt, mint egy rendes szülésnél, csak jóval kisebb intenzitással.

mára fizikailag kutya bajom. vérem ugyan sztem nem sok maradt, érzésem szerint ha most elvágnám az ujjam, egy csepp sem serkenne ki, az elmúlt két hétnek hála, de idővel úgyis rendbe jövök.

pénteken persze be kell menjek a kórházba, hiszen a spirált le kell szedni, meg egy vetélés után kipucolják az embert belülről, ne maradjanak bent holt szövetek. de így már lényegesen könnyebb lesz ezt az egészet végigcsinálni...

és ezzel igyekszem lezárni ezt a szakaszt, emésztgetem még magamban, de d-vel sokat beszélgetünk, másokkal is beszélünk róla, és így hamar fel fogom tudni dolgozni ezt az egészet, és visszatérünk a rendes kerékvágásba. én is, a blog is. 

köszönöm nektek, akik akár itt, akár privátban meghallgattatok, bátorítottatok! 

köszönöm!